Elefántsirató könyv bemutatás, ajánló, értékelés
Wilbur
Smith Elefántsirató (Elephant Song) című
akcióregénye 1991-ben jelent meg. A szerző ebben a regényében a
vadászipar sötét oldalával foglalkozik, a nagypénzű külföldi
elit egyes tagjainak környezettel szembeni kizsákmányolásáról,
Afrikában. A történet nagyrészt Kelet-Afrika szavannáin és
dzsungeleiben, illetve részben Londonban és Tajvanon zajlik.
Wilbur Smith – Elefántsirató könyv tartalom, történet
Adott
egy nemzeti
park.
Túlszaporodó elefántok (míg máshol éppen ellenkezőleg).
Vadvédők és orrvadászok. De a
helyzet mégsem ennyire egyszerű. Daniel
Armstrong,
a befutott filmes, operatőr társával együtt megérkezik a
zimbabwei
Chiwewe
Nemzeti Parkba. Itt a vadőrök
vezetője a filmes régi jó barátja, Johnny.
Ahhoz,
hogy a helyen megelőzzék az elefántállomány romlását, egy
csordát el kell pusztítaniuk. A húsból és elefántcsontból
beérkező pénzt pedig a védelemre fordíthatják. Filmre veszik a
kényszerű vadászatot. A parkban tölti szabadidejét Ning,
a tajvani nagykövet.
Amikor
Armstrong
eltávozik, egy jól szervezett banda jelenik meg, és borzalmas
mészárlást művelnek a vadőrök között. Még előtte az
elefántcsontot elviszik teherjárművekkel. A filmes útközben
rájön, hogy baj van, és visszahajt. Találkoznak a
teherjárművekkel – melyekkel Ning
is tart – és gyanúsak neki, de siet. Odaérve leggyötrőbb
rémálmainál is őrültebb kép fogadja.
Elefántsirató könyv értékelés, kritika
Erre
a történetre azért voltam kíváncsi, mert nagyon szeretem nézni,
olvasni Afrika állatvilágát, egyik kedvenc helyszínem. Hát
ez bizony nem egy Veszélyes
szafari. Ama kalandkönyvvel ellentétben ez nem igazán az.
Egyébként nem is értem, miért írják elsősorban
kalandregényírónak Wilbur
Smith -et, ez is
inkább akció.
A
cím rendesen fordítva elefánt dal lenne, egyébként pedig csak
kis részben szól elefántokról. Az elején alig vártam, hogy
történjék valami. Aztán beindult és innen már nem volt
megállás. Az biztos, hogy az író nem sokáig hagyja unatkozni az
olvasót, és éppen elég vérlázító dolgok történnek. A
főszereplő pozitív személyiségből bosszúvágyó, közveszélyes
harcossá válik, ami árnyalttá teszi a karakterét.
Ami
viszont kifejezetten nem tetszik, az Wilbur
Smith részletező stílusa. Egyébként lenyűgözően
izgalmas, de elegem van abból, hogy nem tud ellenállni a horrornak.
Nem vagyok kíváncsi arra, hogyan szabdalnak fel egy embert, hogyan
tépnek szét mások, vagy az állatok, és egyebek. Lehet, a szerző
élvezi, én viszont gyorsabban átfutottam eme sorokat, mert ez nem
kell!
Az
meg még hab a tortán, hogy ott egy őrült ázsiai, akinek attól
támad szexuális ingere, hogy öldöklés volt, és valaki haldoklik
a szeme előtt. Ez már nagyon beteges. De még ez sem volt elég,
némi taszító állatkínzást is végigkísérhetünk. Megjelenik
Sita, a párduc, no igen, a Tarzan regényekben hívják így. Ott is
csak a fenevadak élén játszódó könyvben van pozitív szerepe,
csak a dzsungel ura tudta féken tartani.
Noha
a könyv gaztevői minden büntetést megérdemelnek, nem tetszett
Daniel könyörtelen bosszúhadjárata. Ő is természetember,
érzései uralják. Majd a sok roppant izgalmas, akciódús esemény
után angliai helyszín következik, s eléggé lelapul a történet.
Azt
sem értettem, miért nem jutott eszébe lefilmezni a mészárlást
is. Ha ez is a nagyvilág elé került volna, akkor több esély lett
volna egy sikeres nyomozásnak. Az indiai Chetti
Singh érdekes
figurája csak tovább árnyalta a történetet.
A
történetbe belépő nők nem voltak szimpatikusak, még az új
operatőr, Bonny sem. Háát… én nem ezekhez vagyok szokva.
0 érzelmek, 100 százalék erotika. Daniel pedig túl gyorsan
megadja magát. Túl anyagias ez a könyv. A továbbiakban a hatalmi
gépezet megismerése – melyet a háttérből a pénz ura irányít
– egyenesen szörnyű volt.
Az
ilyen történetek filmben és könyvben is megfertőzik az
embereket, mert úgy mutatják be az egészet, mintha csak erőszakkal
lehetne megállítani a „rossz hatalmakat”. Harrison, az
új megbízó, nagy hatalmú pénzember, az enneagram
szerinti 8-as típus megtestesítője.
Egyébként
az új helyszín, Ubomo miatt már elő is vettem a régi,
Nagy Világatlaszt, keresni a helyet. Na persze semmit sem
találtam, ilyen ország nincsen. Az angliai események óta eléggé
leült a történet, mintha egy másik könyv lenne. A lelkes
természetvédő, Kelly megjelenése, valamelyest új színt
vitt a történetbe.
Robbanékony
temperamentuma azért néha túl sok volt. De jellemileg össze sem
hasonlítható a vipera Bonny -val. Amikortól az ő szálával
folytatódott a történet, valóban átment kalandregénybe. A
leírások és az események a jól ismert hangulatba vittek engem.
A
pigmeusok miatt is a Tarzan és a párducemberek regényt
idézte fel számomra az esőerdei környezet. Az író az itteni
elefántokat a szavannáról beköltözött, bemenekült példányoknak
említi. Ezt nem igazán értem, mivel az ottani elefántok nem élnek
a dzsungelben. Ellenben az erdei elefántok igen. Róluk viszont
kevés szó esett akkoriban (1990 körül), mivel csak később
jöttek rá, hogy különböző faj.
A
kis emberek viszonyulása a természethez, ahogyan hozzáállnak,
bizonyítja, hogy gondoskodás történt róla, tudatában legyenek a
szelleminek. Sokat lehet tanulni tőlük, és pont az ellentettjei
annak, mint a regény más, anyagias szereplői. Például Harrison
és Ning apja szertartásos versengése üzletkötés előtt
egészen szánalmas.
Ego
párbajokat vívnak, igazából egyiknek a fejében sem fordul meg,
hogy amit egész életükben tettek, az saját szellemük, lelkük
gyengítése. Ugyanis hatalmas birodalmaik csak saját, és
üzletfeleik hasznát növelték, mások kizsákmányolása által.
Egyedül akkor lehetnének büszkék elért eredményeikre, ha azok
mások számára is valódi értékeket adnának, és tevékenységük
szolgálat (is) lenne embertársaik számára.
A
többi fiú – akik Ning féltestvérei – és a közte való
gyűlölet, valamint egymással való versengés csak még
ellenszenvesebbé tette őket a szememben. Ninget amúgy is az
irtózatos anyagi vágyak fűtötték, még nem volt azon a tudati
szinten, hogy ezt fájdalomként élje meg. És hogy ártatlan
kislányokon élje ki nemi vágyait, úgy, hogy azok halálával
végződjön – mert neki ez a gyönyör – mit lehet mondani egy
ilyen „emberre”?
Az
üldözős akciójelenetek helyi és idegen emberekkel, katonákkal a
máhdi
regényeket idézték eszembe, melyek közül különösen a középső
volt emlékezetes. Egyébként az Elefántsirató jelenetei
elég filmszerűek, jó kis mozit lehetne készíteni belőle.
A
véghajrához közeledve elég jól felpörögtek az események.
Váltakozik az akció és a kaland jelleg, s nekem nagyon bejött.
Amikor a szövegben az következett, hogy Sepoo (az öreg
pigmeus) előbukkant egy zerge tetemével, csak néztem. Most az író
beszélt félre, vagy a fordító fordít hülyeségeket? Afrikában
mit keresne az európai hegyvidékeken honos állat? De egyébként
még egyszer meg van említve a zerge.
Csodálatos
és hatalmas őserdei fa felső részébe történő utazásról a
Tarzan
legendája film fákon szaladgálásai ötlöttek fel bennem. Ez
egy kicsit segített elképzelni a káprázatos élményt. A hatalmas
területek kiirtásáról pedig arra gondoltam, szinte ugyanez
történik a közelemben, egész álló nap gigantikus
teherjárművekkel hordják a fát. Csakhogy itt hivatalos
engedéllyel történik a pusztítás s a fa értékesítése, ami
még szomorúbb, mert a természet károsítása árán egyesek
nagyon meggazdagodnak. A regényben legalább van következmény.
Itt
Pirri, a félvér pigmeus volt az ügyeletes áruló, akire le
kell sújtani a dzsungel haragjának. Taffari elnök annak
példája volt, aki kívül tökéletes, és igazi színész, belül
pedig teljesen romlott. A történetben megtehette volna azt is a
főhős, hogy a filmfelvételeket juttatja a világ elé, a kisebb
háború helyett. De a biztosabb módot választották (vagyis az író
ilyen végjátékot akart), ami olvasmányként kétségtelenül
vérpezsdítőbb.
Nem
szeretem azt Wilbur
Smith
-ben, hogy olyan nyíltan (s talán élvezettel) ír erőszakos
halálokról, sérülésekről, vagy éppen a belek ürítéséről.
Viszont
kiváló a cselekményvezetésben, akcióban és izgalomban. De
az
emberderéknyi vastagságú agyar nekem túlzás, és továbbra is
tartom, hogy a szavannai elefántok nem költöznek az esőerdőbe.
Igencsak
jó lett a finálé, s ezért is mondtam, hogy a szerző számomra
sokkal inkább akcióregény író, még ha van is sok kalandos rész.
A
regény végén hiányérzetem maradt, mintha hirtelen megszakadna.
Noha lényegét tekintve befejezett, a
jobb kaland, történelmi és akcióregényeknek szokott lenni
némi utózönge, párbeszéd, lezárás. Hanem…
elefántok
keveset szerepelnek, és Ubomót
továbbra sem találom!
Értékelés (saját tetszési indexem)
7
(0-értékelhetetlen,
1-büntetés, 2-borzalmas, 3-nagyon gyenge, 4-gyenge, 5-közepes,
elmegy, 6-jó, 7-nagyon jó, 8-kiváló, 9-nagyon kiemelkedő,
10-abszolút csúcs)
Ha
tetszett, nyomj egy lájkot, és/vagy g+, s ha szeretnéd, hogy mások
is megismerjék, meg is oszthatod!
A
cikk szerzői jogvédelem alatt áll – copyright © Eyn
2020.03.20.
-
engedély nélküli felhasználása, másolása tilos.