Elefántsirató könyv bemutatás, ajánló, értékelés

Wilbur Smith Elefántsirató (Elephant Song) című akcióregénye 1991-ben jelent meg. A szerző ebben a regényében a vadászipar sötét oldalával foglalkozik, a nagypénzű külföldi elit egyes tagjainak környezettel szembeni kizsákmányolásáról, Afrikában. A történet nagyrészt Kelet-Afrika szavannáin és dzsungeleiben, illetve részben Londonban és Tajvanon zajlik.

Wilbur Smith – Elefántsirató könyv tartalom, történet

Adott egy nemzeti park. Túlszaporodó elefántok (míg máshol éppen ellenkezőleg). Vadvédők és orrvadászok. De a helyzet mégsem ennyire egyszerű. Daniel Armstrong, a befutott filmes, operatőr társával együtt megérkezik a zimbabwei Chiwewe Nemzeti Parkba. Itt a vadőrök vezetője a filmes régi jó barátja, Johnny.

Ahhoz, hogy a helyen megelőzzék az elefántállomány romlását, egy csordát el kell pusztítaniuk. A húsból és elefántcsontból beérkező pénzt pedig a védelemre fordíthatják. Filmre veszik a kényszerű vadászatot. A parkban tölti szabadidejét Ning, a tajvani nagykövet.

Amikor Armstrong eltávozik, egy jól szervezett banda jelenik meg, és borzalmas mészárlást művelnek a vadőrök között. Még előtte az elefántcsontot elviszik teherjárművekkel. A filmes útközben rájön, hogy baj van, és visszahajt. Találkoznak a teherjárművekkel – melyekkel Ning is tart – és gyanúsak neki, de siet. Odaérve leggyötrőbb rémálmainál is őrültebb kép fogadja.

Elefántsirató könyv értékelés, kritika

Erre a történetre azért voltam kíváncsi, mert nagyon szeretem nézni, olvasni Afrika állatvilágát, egyik kedvenc helyszínem. Hát ez bizony nem egy Veszélyes szafari. Ama kalandkönyvvel ellentétben ez nem igazán az. Egyébként nem is értem, miért írják elsősorban kalandregényírónak Wilbur Smith -et, ez is inkább akció.

A cím rendesen fordítva elefánt dal lenne, egyébként pedig csak kis részben szól elefántokról. Az elején alig vártam, hogy történjék valami. Aztán beindult és innen már nem volt megállás. Az biztos, hogy az író nem sokáig hagyja unatkozni az olvasót, és éppen elég vérlázító dolgok történnek. A főszereplő pozitív személyiségből bosszúvágyó, közveszélyes harcossá válik, ami árnyalttá teszi a karakterét.

Ami viszont kifejezetten nem tetszik, az Wilbur Smith részletező stílusa. Egyébként lenyűgözően izgalmas, de elegem van abból, hogy nem tud ellenállni a horrornak. Nem vagyok kíváncsi arra, hogyan szabdalnak fel egy embert, hogyan tépnek szét mások, vagy az állatok, és egyebek. Lehet, a szerző élvezi, én viszont gyorsabban átfutottam eme sorokat, mert ez nem kell!

Az meg még hab a tortán, hogy ott egy őrült ázsiai, akinek attól támad szexuális ingere, hogy öldöklés volt, és valaki haldoklik a szeme előtt. Ez már nagyon beteges. De még ez sem volt elég, némi taszító állatkínzást is végigkísérhetünk. Megjelenik Sita, a párduc, no igen, a Tarzan regényekben hívják így. Ott is csak a fenevadak élén játszódó könyvben van pozitív szerepe, csak a dzsungel ura tudta féken tartani.

Noha a könyv gaztevői minden büntetést megérdemelnek, nem tetszett Daniel könyörtelen bosszúhadjárata. Ő is természetember, érzései uralják. Majd a sok roppant izgalmas, akciódús esemény után angliai helyszín következik, s eléggé lelapul a történet.

Azt sem értettem, miért nem jutott eszébe lefilmezni a mészárlást is. Ha ez is a nagyvilág elé került volna, akkor több esély lett volna egy sikeres nyomozásnak. Az indiai Chetti Singh érdekes figurája csak tovább árnyalta a történetet.

A történetbe belépő nők nem voltak szimpatikusak, még az új operatőr, Bonny sem. Háát… én nem ezekhez vagyok szokva. 0 érzelmek, 100 százalék erotika. Daniel pedig túl gyorsan megadja magát. Túl anyagias ez a könyv. A továbbiakban a hatalmi gépezet megismerése – melyet a háttérből a pénz ura irányít – egyenesen szörnyű volt.

Az ilyen történetek filmben és könyvben is megfertőzik az embereket, mert úgy mutatják be az egészet, mintha csak erőszakkal lehetne megállítani a „rossz hatalmakat”. Harrison, az új megbízó, nagy hatalmú pénzember, az enneagram szerinti 8-as típus megtestesítője.

Egyébként az új helyszín, Ubomo miatt már elő is vettem a régi, Nagy Világatlaszt, keresni a helyet. Na persze semmit sem találtam, ilyen ország nincsen. Az angliai események óta eléggé leült a történet, mintha egy másik könyv lenne. A lelkes természetvédő, Kelly megjelenése, valamelyest új színt vitt a történetbe.

Robbanékony temperamentuma azért néha túl sok volt. De jellemileg össze sem hasonlítható a vipera Bonny -val. Amikortól az ő szálával folytatódott a történet, valóban átment kalandregénybe. A leírások és az események a jól ismert hangulatba vittek engem.

A pigmeusok miatt is a Tarzan és a párducemberek regényt idézte fel számomra az esőerdei környezet. Az író az itteni elefántokat a szavannáról beköltözött, bemenekült példányoknak említi. Ezt nem igazán értem, mivel az ottani elefántok nem élnek a dzsungelben. Ellenben az erdei elefántok igen. Róluk viszont kevés szó esett akkoriban (1990 körül), mivel csak később jöttek rá, hogy különböző faj.

A kis emberek viszonyulása a természethez, ahogyan hozzáállnak, bizonyítja, hogy gondoskodás történt róla, tudatában legyenek a szelleminek. Sokat lehet tanulni tőlük, és pont az ellentettjei annak, mint a regény más, anyagias szereplői. Például Harrison és Ning apja szertartásos versengése üzletkötés előtt egészen szánalmas.

Ego párbajokat vívnak, igazából egyiknek a fejében sem fordul meg, hogy amit egész életükben tettek, az saját szellemük, lelkük gyengítése. Ugyanis hatalmas birodalmaik csak saját, és üzletfeleik hasznát növelték, mások kizsákmányolása által. Egyedül akkor lehetnének büszkék elért eredményeikre, ha azok mások számára is valódi értékeket adnának, és tevékenységük szolgálat (is) lenne embertársaik számára.

A többi fiú – akik Ning féltestvérei – és a közte való gyűlölet, valamint egymással való versengés csak még ellenszenvesebbé tette őket a szememben. Ninget amúgy is az irtózatos anyagi vágyak fűtötték, még nem volt azon a tudati szinten, hogy ezt fájdalomként élje meg. És hogy ártatlan kislányokon élje ki nemi vágyait, úgy, hogy azok halálával végződjön – mert neki ez a gyönyör – mit lehet mondani egy ilyen „emberre”?

Az üldözős akciójelenetek helyi és idegen emberekkel, katonákkal a máhdi regényeket idézték eszembe, melyek közül különösen a középső volt emlékezetes. Egyébként az Elefántsirató jelenetei elég filmszerűek, jó kis mozit lehetne készíteni belőle.

A véghajrához közeledve elég jól felpörögtek az események. Váltakozik az akció és a kaland jelleg, s nekem nagyon bejött. Amikor a szövegben az következett, hogy Sepoo (az öreg pigmeus) előbukkant egy zerge tetemével, csak néztem. Most az író beszélt félre, vagy a fordító fordít hülyeségeket? Afrikában mit keresne az európai hegyvidékeken honos állat? De egyébként még egyszer meg van említve a zerge.

Csodálatos és hatalmas őserdei fa felső részébe történő utazásról a Tarzan legendája film fákon szaladgálásai ötlöttek fel bennem. Ez egy kicsit segített elképzelni a káprázatos élményt. A hatalmas területek kiirtásáról pedig arra gondoltam, szinte ugyanez történik a közelemben, egész álló nap gigantikus teherjárművekkel hordják a fát. Csakhogy itt hivatalos engedéllyel történik a pusztítás s a fa értékesítése, ami még szomorúbb, mert a természet károsítása árán egyesek nagyon meggazdagodnak. A regényben legalább van következmény.

Itt Pirri, a félvér pigmeus volt az ügyeletes áruló, akire le kell sújtani a dzsungel haragjának. Taffari elnök annak példája volt, aki kívül tökéletes, és igazi színész, belül pedig teljesen romlott. A történetben megtehette volna azt is a főhős, hogy a filmfelvételeket juttatja a világ elé, a kisebb háború helyett. De a biztosabb módot választották (vagyis az író ilyen végjátékot akart), ami olvasmányként kétségtelenül vérpezsdítőbb.

Nem szeretem azt Wilbur Smith -ben, hogy olyan nyíltan (s talán élvezettel) ír erőszakos halálokról, sérülésekről, vagy éppen a belek ürítéséről. Viszont kiváló a cselekményvezetésben, akcióban és izgalomban. De az emberderéknyi vastagságú agyar nekem túlzás, és továbbra is tartom, hogy a szavannai elefántok nem költöznek az esőerdőbe.

Igencsak jó lett a finálé, s ezért is mondtam, hogy a szerző számomra sokkal inkább akcióregény író, még ha van is sok kalandos rész. A regény végén hiányérzetem maradt, mintha hirtelen megszakadna. Noha lényegét tekintve befejezett, a jobb kaland, történelmi és akcióregényeknek szokott lenni némi utózönge, párbeszéd, lezárás. Hanem… elefántok keveset szerepelnek, és Ubomót továbbra sem találom!

Értékelés (saját tetszési indexem)

7

(0-értékelhetetlen, 1-büntetés, 2-borzalmas, 3-nagyon gyenge, 4-gyenge, 5-közepes, elmegy, 6-jó, 7-nagyon jó, 8-kiváló, 9-nagyon kiemelkedő, 10-abszolút csúcs)

Ha tetszett, nyomj egy lájkot, és/vagy g+, s ha szeretnéd, hogy mások is megismerjék, meg is oszthatod!

A cikk szerzői jogvédelem alatt áll – copyright © Eyn 2020.03.20. - engedély nélküli felhasználása, másolása tilos.