Fekete István Erdei utakon könyv történetek a szerző vadászati témájú elbeszéléseinek egyik összegző kötete. Ez 1987-ben jelent meg először a Mezőgazdasági kiadónál. Ugyanaz a személy szerkesztette, aki az általam régebben bemutatott Ébred a dzsungel -t; Véber Károly.
Erdei utakon könyv kritika
Fekete István Erdei utakon című könyve 1987 óta megvan. Csak halványan emlékeztem rá, hogy olvastam, de később már nem tértem vissza rá. Egy köteg rövidebb történet, ami miatt elkerülhető, hogy unalmas legyen. Sosem értettem mi a jó abban, hogy a védekezni képtelen vadat lelövik, de a sztorik érdekesek.
Csak megjegyzem, néha nem pontos dolgokat is említ a szerző: „mint Bőrharisnya a skalpot”. Bőrharisnya ugyanis nem gyűjtött skalpot, ráadásul mire ezen a néven hívták, már régen véget értek az indián háborúk.
Elméletileg évszakok és hónapok szerint halad a könyv, mégis ugrálások vannak ez időben. Még a szerző gyermekkora is felbukkan, és a helyeket is nehéz követni a Somogytól Erdélyig. Legtöbbször nem tudom hány évesnek képzeljem az írót.
Mivel az ember már beavatkozott, szükséges a vadállomány megfelelő karbantartása. Azonban az Erdei utakon könyv írásaiból inkább tűnik hobbinak és szórakozásnak a vadászat, ami számomra nagyon visszatetsző. A téli jelenetekkor sokszor eszembe jut a Téli berek, amely jó kis élmény volt természet sztorikkal, gyermek szemszögből.
A természet működésének varázslatos leírásai, az erdő semmihez sem hasonlítható hangulata egészen közel áll hozzám. Már csak azért is, mivel ugyanazt teszem, rengetegszer megállok a természetben és csak figyelem, ahogyan „beszélni kezd” hozzám. Az egy különbség persze megvan, hogy nincsen fegyverem, s eszembe sem jutna vadászni. A bensőséges természet csodálat, az állatok párbeszéde olyan, akárcsak Felix Salten szívhez szóló Bambi regényét olvasnám.
Fekete István Erdei utakon könyv történetek
Van egypár igencsak humoros jelenet. Pacolai pedig tipikus megtestesítője annak, aki nehogy már elismerje, ő hibázhat. De aztán az író is kissé hasonlóan viselkedik, amikor kap egy baglyot. A bagoly is – a szerző baglya – gyakori szereplő, s szegényt leginkább csalinak használja.
A Jancsi és a csókák története zseniális. Igaz, hogy valódi – már amennyire hinni lehet a szerzőnek – de annál inkább. Akár a Komisz kölök naplóját olvasnám, Jancsi gyerek is hamar rájött az üzleti érzékre.
A gyerekkori történetek hangulata a Kincskereső kisködmön világát hozta újra a gondolataimba. A havasi történet igencsak jó, több humoros részlettel. Amikor a kisvasúton legurultak azzal a tákolmánnyal, jókat nevettem. Az nem igazán szimpatikus, hogy a szerző a vadonba tévedő kutyákat oly előszeretettel lövi le. Nyilván nem jó ha ott vannak, viszont néha nem a saját, vagy gazdájuk hibájából kerülnek oda, s kemény ítélet ez.
Az erdei házban játszódó történet is jó volt az Erdei utakon könyv elbeszéléseiben. Sosem értettem, miért kell éjnek évadján egyeseknek leinniuk magukat, ok nélkül. Ez egy erdőben igazi szentségtörés, de sajnos ez a szokás máig dívik.
A Matulával való találkozásokból arra kell következtetnem, Tutajos élményei a szerző másik regényéből, maga Fekete István élményeiből származnak. A kis termetű, alig halló öregasszony pedig egy másik idős asszonyt idéz fel bennem, Kinizsi útjáról, Tatay Sándor művében.
A későbbi történet a nádasban Matulával annyira hasonlít a másik regényben írtakra, hogy most már biztos, Fekete István magáról mintázta Tutajost. Mivel ebben az időben 14 éves volt, akkor ez 1914-ben zajlott, s nehéz elhinni, hogy ilyen régen.
Az erdélyi vadmalacos eset pedig mekkora egy disznóság… Miért kell malacos kocákat megtámadni? Csak a malacpecsenye kedvéért? Nem tiltotta ezt akkor a törvény? Csoda-e, hogy a gyermekeit féltő vaddisznó anyák támadólag lépnek fel?
Több történet is van, melyben szerepel Onuc, a vadőr, és ezekben sokszor jókat lehet nevetni. A farkas helyett kutyát lövő történet is kísértetiesen emlékeztet a téli berekben játszódó eseményekre, mondom én, hogy a szerző saját élményeiből írta azokat a regényeket. A hattyúkkal történő ballépések pedig az egyik legszórakoztatóbb novella.
Mint említettem, Fekete István időnként nagyon humorosan fogalmaz, különösen a párbeszédek késztetnek nevetésre. Paczolai nagyotmondása, flegmasága, vagy éppen a barátjával és Onoccal való okoskodások. Néha elgondolkodok, mit mondott volna Edgar Cayce, a látnok eme személyiségekről.
Erdei
utakon könyv ajánló, értékelés
Fekete István Erdei utakon műve néha költői magasságokban szárnyal, felemel olyan állapotokba, ahol nem számít más, csak az örökkévalóság titka. Annak ellenére, hogy a könyv utólag összegyűjtött rövidebb történetek egyvelege, van benne valami folytonosság.
Még akkor is, ha ugrálunk az időben előre-hátra, a visszatérő szereplők és helyek a megszokottság érzését adják vissza. Egy dologra azonban nem lelem a választ. Ha valaki annyira szereti a természetet, mint a szerző, miért akarja mégis mindig lelőni az állatokat?
Itt most főként az apróvadakról, s madarakról volt szó, melyek mindig óvatosan bukkantak a szem elé. De az Erdei utakon nemcsak állatos könyv, hanem legalább olyan emberi személyiség leírások gyűjteménye is, szórakoztató formában.
Végezetül pedig maradjon Matula bölcsessége:
„…mert mi lenne, ha minden ember megmaradna? Csak születne, születne, aztán itt enné a fene valamennyit a vízparton, így van ez jól, ahogy van!”
A cikk szerzői jogvédelem alatt áll – copyright © Eyn 2021.09.19. - engedély nélküli felhasználása, másolása tilos.
Nincsenek megjegyzések:
Write megjegyzés